Az olvasás öröme

Már nagyon régen olvastam, az idejét sem tudom mikor, és hogy miért telt el azóta oly sok idő? Mert nem magammal foglalkoztam... Világ életemben háttérbe szorítottam magam mások miatt, alárendeltem magam a párkapcsolataimban, csendes elszenvedője voltam a napi eseményeknek.

Mi lehet ennek a magyarázata? Valamikor régen elveszítettem önmagamat, és ezzel együtt az önmagamba vetett hitemet, és ezáltan nagyon sokáig nem találtam a helyem ebben a világban. Nem találtam semmi olyat, ami élvezhető, már már meguntam az életemet is... Pedig gyerekkoromban nem ilyen voltam...

Most, hogy végre visszataláltam a helyes útra, szépen lassanm visszatérnek a régi szenvedélyeim is, szeretett hobbijaim, ezzel együtt az olvasás öröme! Olvasni egy könyvet remek érzés, az egész maga egy utazás, amiben teljesen kikapcsol az agyam, és egy másik világban találja magát. Ebben a világban nem agyalok, nem filózok, nem gondolkodok az élet gondjain, a meglévő problémáimon. Itt nem létezik senki és semmi más, ami amúgy valójában körülvesz.

Az olvasásnak tehát a nekem okozott örömön kívül számos előnye is van még: javítja a képzelőerőmet, bővíti a szókincsemet, felfrissíti a memóriámat, stresszmentesít! És az összes közül pillanatnyilag most ez a legfontosabb!

Régen csak krimiket olvastam, idővel viszont már nyomozós, és összeesküvés-elméletes történetek is elkezdtek érdekelni. Miután ezeket is kivégeztem, megpróbálkozom más műfajokkal, és remélem, hasonlóképp el tudok majd merülni bennük. A lényeg, hogy élvezzem, amit olvasok, és lekössön!

Élménybeszámoló magamnak

Bizony rég írtam, és amit írni fogok, azt csakis saját magam szórakoztatására teszem... de akkor minek blogolok? Minek posztolom ki minden egyes velem történt eseményt a világhálóra? Mert valahol, burkoltan üzenni is szeretnék azoknak, akik valamilyen úton-módon részesei lettek az életemnek...

Szóval elmentünk végre nyaralni! Hiába a sok kényszer szabi és hétvége, az azért teljesen más, amikor száz százalékosan ki tudod kapcsolni a megszokott külvilágot, az unalmas, szürke, néha-néha idegesítő hétkönapokat. Ezt pedig csakis úgy lehet, ha minmum 2 hétre elmész nyaralni (vagy telelni - egyszer arra is sor kerül) egy teljesen új, más helyre, új emberekkel ismerkedsz meg, világot látsz, és közben nagyokat pihensz. Persze mi a nyaralást a következő héten pihentük ki, de ebbe most ne menjünk bele...

Fantasztikus helyeken jártunk, rengeteg képet készítettünk, amiket már most nagyon nagyon jó visszanézni! Ez egy olyan felejthetetlen élmény volt, amely maximálisan feltöltött pozitív energiával, és amely élményeket már senki nem vehet el tőlem! Ez erőt ad, és remélem kitart egy jó darabig, ameddig csak lehet, hogy könnyebb legyen elviselni majd a kevésbé várt dolgokat és utált embereket, amelyek újra várnak rám, és visszahelyeznek a mókuskerékbe, amiben élnem kell...

Nem akarok így élni örökké! Ezen változtatni kell és fogok is, de még nem jött el az ideje!

A biciklizés egyébként már jól megy, egyre magabiztosabban és könnyebben tekerek, már nem okoznak nehézséget az emelkedők sem. Ez persze részben annak is köszönhető, hogy egy váltó állításon esett át a kicsikém, mert néha önkényesen vissza váltogatott - kérésem ellenére - az emelkedőn...

Fontolgatom a futást is, néha kedvem támad egy-két körre, és régebben el is kezdtem rendszeresen futni, de aztán végül leálltam vele. A jövőben mindenképp jóga lesz, pláne ősszel, ha majd elromlik az idő, és nem lehet biciklizni menni, no meg a jól bevált otthoni tornázás sem ártana néha.

Étrendet most nem igazán tudtam tartani, mivel nyaralás alatt nem főztem, így be kellett érnem azzal, amit az éttermekben elém raktak. Mostantól viszont újra visszaállok a főzésre és folytatom a kitalált, számomra úgy tűnik megfelelő diétát. Ha beválik, erről külön bejegyzést fogok majd írni.

Addig is, holnapra nagy erőt kívánok magamnak!

Munkahelyi férgek

Sokáig kerestem a bejegyzés címét, gondolkodtam, vajon mi lenne a legjobb szó erre az egészre, de mivel sok minden átfutott az agyamon, és rengeteg ideillőt (köztük sok nem szépet is) találtam, elég nehéz volt választani közülük.

A témám nem újkeletű dolog, szerintem mindenki tapasztalt már hasonlót... Olyat, amikor az emberi gonoszság a mérhetetlen butasággal párosul... A legtöbb ilyen "beteget" eddig a munkahelyeimen ismertem meg, és sajnos az pont az ahely, ahol az életünk legnagyobb részét töltjük. Tehát életünk felét hülyék közt kell lelélnünk csak azért, hogy pénzt kereshessünk... Pedig a pénz nem minden! Viszont sokan nem engedhetik meg maguknak, hogy ne dolgozzanak. Úgyhogy inkább kockára tesszük a türelmünket, tönkre tesszük a lelki békénket, és ezek által porba tiporjuk a saját egészségünket... Mert előbb vagy utóbb úgyis ez lesz a vége... ha hagyjuk...

Én sokáig hagytam, hadd tapossanak le, gázoljanak csak át rajtam a saját törtetéseiket előtérbe helyezve, hagytam hogy megfélemlítsenek, megalázzanak. Mindezt nemes egyszerűséggel azért, mert egyszerűen képtelen voltam megvédeni magam, kiállni magamért, kinyitni a számat és visszadumálni nekik. Mert sokkal egyszerűbb a konfliktus kerülése, a látszólagos béke fenntartása - amit mellesleg csakis nekem köszönhetnek -, mint határozottan felszólalni, és megvédeni az igazamat. Egyszerűbb, de nem kifizetődő hoszútávon... Mert ha látják, hogy hagyom magam, akkor soha nem fognak leszállni rólam, folyamatosan támadni fognak, mert én vagyok a gyenge, ők pedig az erősek... de ha még csak ennyiről lenne szó...

A történetemben én itt nem tudok megállni, sajnos valakinek még ez sem elég... Rá kellett jönnöm, hogy én annál sokkal aljasabb, kétszínűbb, manipulatív, ocsmány emberekkel vagyok körülvéve, akik csak arra várnak, hogy mikor tudják a másikat jól hátba szúrni, és a kést mélyen megforgatni benne (a szemükben természetesen meg jópofizni)... Pedig első látásra csalóka az egész, mert majdnem mind anyukákról van szó, akikről az ember alapból csupa szépet és jót feltételez... de hát elég baj az! Ez csak a megtévesztés, ez csak valami álca, amit valamilyen oknál fogva felöltöttek magukra... Amit az olyan tiszta, őszinte emberek soha nem értenek meg, mint amennyien nagyon kevesen vagyunk. Sőt! El sem hisszük, hogy van ilyen, csak talán akkor, ha már huszadjára is pofára estünk miattuk...

Úgyhogy legalább ezt már megtanultam, hogy munkahelyen nem érdemes mondani senkinek semmit, főleg a magánéletemről, kizárólagosan csakis a munkával kapcsolatban szabad beszélgetni. Nyilván lesz olyan, akinek ez nem fog tetszeni, de hálisten nem kell mindenkinek megfelelni... Először saját magamnak, aztán pedig azoknak, akik igazán fontosak az életemben! A rosszabbik eset, amikor már a munkámba kötnek bele, esetleg szaladnak árulkodni a főnöknek, hogy nekem milyen szavak hagyták el a számat (mert kinyilvánítottam, hogy valamilyen feladatot - ami igazából nem is munkaköri feladat - nem kívánok tovább csinálni). Ezt pedig mivel neki is ennyi agya van, készpénznek vesz, és tokkal vonóval beveszi az egészet. Az persze már nem jut el hozzá, hogy a munkatársaim által esetleg pocskondiázva van, elég durván, mindenesetre én nem állok be ebbe a sorba! Hacsak egyszer rá nem kényszerítenek...

Annyit még a végére, hogy jelenleg ezt kezdtem el tanulni, mert sajnos alapból nincs meg bennem a magasról leszarás képessége, de dolgozom rajta!

Egy régi szenvedély

Szerencsére nem ártalmas szenvedélyről van szó, hanem nagyon is jótékony hatású, testet-lelket (nálam legalábbis) megmozgató sportról. Ez bizony a biciklizés... Hogy én ezt mennyire imádtam, te jó ég! És már mennyi ideje nem hajthattam, azt le se merem írni... Na jó, leírom: kb. 20 éve...

Szóval már csak ezért is volt szinte teljesen új érzés ráülni, és tekerni, (vagy éppen gurulni, mikor milyen az út). Amikor most először felpattantam rá, - a kicsit félő, "vajon mennyit felejthettem?" érzéssel a lelkemben - egy csapásra rájöttem, hogy valójában nem is volt mitől tartanom. Ezt a dolgot tényleg nem lehet soha elfelejteni!

Először csak gurultunk, de már az is remek érzés volt, mert a sok kihagyás miatt dolgozott bennem kicsit az adrenalin. Így elsőre még nem tudtam minden kis gödröt, bukkanót kikerülni, de idővel újra rájöttem, hogyan lavírozzak. Néha kicsit ijesztő volt a sebesség, és időnként be kellett fékeznem, de alapvetően jó tempót mentünk.

Aztán jöttek az emelkedők, amikor igénybe kellett vettem a váltókat, ennek ellenére itt-ott azért le kellett szállnom, és úgy tolnom egy-egy szakaszon a bringát.

Összesen másfél órát tekertünk, ez bemelegítésnek bőven jó volt. Idővel szépen fokozatosan majd emelem a táv mennyiségét, de nem akarom hirtelen, hogy aztán friss műtöttként esetleg megerőltessem magam...

Mindenestre a terv adott: amíg az időjárás megengedi, mindenhova ilyen formában eljutni, ahova csak lehet, minél többet tekerni! Mert tekerni jó!

Talpmasszázs

Új talpmasszőröm van. Most voltam nála először. Érdekes egy ember... mikor először léptem be hozzá, azt hittem bolond. Aztán rájöttem, hogy különleges képességekkel bír... Nem tudom mivel, de hatással volt rám, és nem csak a fájdalom miatt, hanem úgy éreztem, mintha belém látott volna...

Különös... a másik, akinél voltam, teljesen máshogy csinálta, és ugyan, az is jó volt, mégsem éreztem ennyire hatékonynak. Egyelőre maradok tehát az újnál, és meglátjuk, hogyan javulok. Egyébként már jó ideje gondolkodtam ezen a talpmasszázsos vonalon, és ezért kezdtem el néhány hónapja a régihez járni, hetente egyszer. A tapasztalatom az, hogy voltak vele ilyen-olyan bajok, aztán talán a sors akarta úgy, hogy elkerüljek tőle.

Egy ideje hiányzott már az ellazulás, a feloldódás, a masszírozás, de itt az új helyen egy kicsit kegyetlenebb bánásmódban részesültem. Ez nem feltétlenül rossz, a fájdalom azt jelenti, hogy baj van, és én ezen a bajon szeretnék segíteni egyszer s mindenkorra! Mint említettem, változtatásra van szükség, úgyhogy bízom benne, jó úton járok!

Szóval a masszírozás elég fájdalmas volt, talán amiatt is, hogy sok idő kimaradt, vagy azért, mert nagy baj van. Kaptam egy gumigyűrűt, hogy majd annak szorításával vezessem le a fájdalmam. Mondanom sem kell, hogy szükség volt rá... 3/4 óra önkéntes kínzás után elfáradva, leizzadva, de közben jól eső érzéssel keltem fel a székből. Picit megszédültem és szomjas is lettem, viszont a lelkemben és a fejemben rend uralkodott.

Valahol el kell kezdeni

Valahol el kell kezdeni... na de hol? Min érdemes először változtatni? Mert egyszerre mindenen úgysem tudunk, de annál a kezdő elsőnél sem szabad leragadni! Én pont ezt csináltam... Nagyon jól tudtam, hogy a teljes sikerhez nem egy dolog megváltoztatására van szükség, hanem több mindenre, de mégsem így csináltam, vagy csak részben így. Ott követtem el a hibát, hogy csupán egyetlen dolgon változtattam, és aztán, mint aki jól végezte dolgát, szépen leragadtam.

Az étrend megváltoztatása egy dolog, de az csak - ahogy mondani szokták - a jéghegy csúcsa... az nem elég a teljes gyógyuláshoz! Sőt, pláne úgy, ha aztán nem is tartom magam hozzá. Persze, egy diétához - főleg ha drasztikus - nagyon nehéz hosszú távon igazodni, és előfordulhatnak kilengések, ezt aláírom, de akkor nem ész nélkül kell csinálni, mint ahogy én csináltam! Mert én hogy csináltam? Hirtelen (egyik napról a másikra) átálltam az új étrendre, megvonva magamtól szinte minden húst, tejterméket, és mondhatni, csak a zöldségek, gyümölcsök jöhettek számításba.

Az irány jó volt, csak fokozatosan kellett volna átállnom egyik étrendről a másikra... Na sebaj, most már ezt is tudom! Az ember általában a saját hibáiból tanul és sokkal jobban elhiszi a dolgokat, ha azokat a saját bőrén tapasztalja meg. Nem is bírtam túl sokáig csinálni ezt, néha-néha rosszullétek jelentkeztek, főleg a piros napok alkalmával, úgyhogy inkább hagytam a csudába az egészet. Vagyis mit csináltam? Feladtam! Ugyanott folytattam, ahol előzőleg abbahagytam, és az eredményeimen ez meg is látszódott!

Most már eldöntöttem! Kétszer ugyanazt a hibát nem fogom elkövetni! Igenis tenni fogok azért, hogy rendbe jöjjenek a dolgok! Hamarosan talpra állok a lábadozásból, és - remélem - újult erőkkel vetem bele magam a kő kemény munkába! Mert ez munka lesz, nem szórakozás, azzal sajnos eddig se mentem semmire...

Miért?

Miért?

Ezt a kérdést annyian, de annyian felteszik maguknak... és van, aki kap rá választ, van, aki eleinte nem, vagy soha sem... Én is nap mint nap felteszem magamnak ezt a kérdést.

Vajon miért történik ez (vagy az) velem?
Vajon mivel érdemeltem ki ezt (vagy azt)?
Vajon hogy fajultak idáig a dolgok...?

Aztán elgondolkodom... Valamit nem jól csinálok, valami mégse jó, valamit elrontottam... Igen, én rontottam el, kár is lenne tagadni, vagy másra fogni. Tudhattam volna előre, hogy ez lesz... Kiújult... Már megint... Hát ettől már soha nem szabadulok meg?! Nem. Amíg így állok hozzá, nem... Amíg nem változtatok rajta, de úgy tényleg, Isten igazából, drasztikusan, ne is reménykedjek...

Hát ezért született most meg ez a blog...